Az empátia

Másokkal való együttérzés a bajban!

Könnyű, mégis miért olyan nehéz akkor?

Ez az empátia.

Az empátiáért felelős tükörneuronok, azok az idegsejtek az agyban, amik működésük folyamatában, valóban egy tükör szerepét töltik be. A kognitív idegtudomány és a kognitív pszichológia területén dolgozó szakemberek úgy vélik, hogy ez a rendszer biztosítja a fiziológiai mechanizmust a cselekvés-észlelés összehangolásához. Segítséget nyújt más emberek cselekedeteinek értelmezésében és új képességek elsajátításában az utánzás által. Valamint embertársaink fájdalmára adott érzelmi válaszadási készség, így tehát az együttérzés képességét is magába foglalja. Az ember társaslény, nem pedig magányosan kóborló farkas!

De hogy ne vesszünk el a lélektan útvesztőjében, lássuk a tényeket!

Az empátia 4 összetevője, Theresa Wiseman, klinikai kutató megállapítása alapján:

1) perspektíva átvétel: az a képesség, hogy a másik helyébe képzeljük magunkat

2) annak megértése és elismerése magunkban, hogy a másik személy megélése, számunkra is a valósággal egyenértékű

3) az ítélkezés mellőzése mellett, jelen lenni az állapotban

4) szavakkal átadni, amit mi magunk megértettünk a másik fél (érzelmi) élményéből

Az empátia az, amely már az együttérzésen túl kapcsolódik.

Ha részünk volt valamilyen veszteségben, szorongtunk már valaha, bizalmunk és biztonságérzetünkben megrendültünk, könnyen kapcsolódunk ezekhez az érzéseinkhez, ezáltal kézenfekvőbb ahhoz a személyhez való kapcsolódás is, aki hasonló tapasztalatot oszt meg velünk.

Most lássuk, mik azok a kommunikációs formák, melyeket nagy ívben kerüljünk egy hasonló szituáció alkalmával:

• A beszélgetés terelése: "beszéljünk valami vidámabbról, hagyjuk ezt a témát!" Mindamellett, hogy a sérelmet elszenvedett fél támadásnak veheti, sérül a bizalma is az irányodba.

• A kicsi nem mindig nagy, és a nagy nem mindig kicsi, másszóval bolhából elefánt effektus: "ugyan már, túl reagálod!" "Ez nem olyan vészes!" "Ilyen apróságokon felesleges stresszelned!" Az, ha mi magunk könnyebben vettünk már egy ilyen akadályt, hamarabb tovább léptünk, a másik számára óriási stresszforrás lehet! Ne feledd, nem mind azonos lenyomatokat hordozunk. Próbáld inkább így: "látom, hogy nem vagy kibékülve ezzel a helyzettel, kicsit mintha megijedtél volna, hadd segítsek."

• Ne legyünk jövőbelátók: ha azt mondod: "majd úgy is jobb lesz, meglátod, hamar kihevered!" Ezzel tökéletesen azt az érzetet kelted a másikban hogy: "essünk már túl ezen, lépjünk tovább, ennél sokkal fontosabb és nagyobb gondok is vannak az életben!" Sokkal barátságosabb, ha úgy fogalmazol, hogy: "tudom, hogy nehéz, de sikerülni fog megtenni előre a lépéseket, semmi sem tart örökké!"

• Ne kontrázz rá a problémára, a másik fájdalmára: ne hozz fel példát, hogy számodra vagy bárki más számára miért rosszabb?! Az ilyen megjegyzések a saját önvédelmünket szolgálják, hogy távol tartsuk magunkat a megterhelő érzelmektől a jelenben.

• Bezzeg..., valaki más sokkal derekasabban helyt áll az ilyen problémák terén: elsőre inspiráló lehet, ha a másik fél befogadó. Azonban ha érzelmileg bezárkózott és kétségek közt van, ez esetben még inkább alkalmatlannak érzi magát a megélésére.

• Nem kell feltétlen megoldani a másik problémáját: felajánlhatod a segítségedet, a hallgatóságodat, támogathatjuk és megköszönhetjük, hogy megosztotta velünk a problémáját. Ezzel a bizalmat is erősíthetjük a kapcsolatunkban.

• Ne sürgess semmit: "szedd már össze magad!" "Állj talpra, ne áss még mélyebb gödröt!" Ezek a megközelítések helytelenek. Csak abba gondolj bele, hogy a saját esetedben - akár más sérelmet megélve -, milyen hosszú időbe vagy erőfeszítésbe került, hogy kimássz a gödörből és talpra állj!

• Kéretlen tanácsok: hogyan érezzen, viselkedjen, gondolkodjon a másik. Ezzel azt sugalljuk, a másik tévúton jár. Kedvezőbb, ha ezt mondjuk: "nekem ilyenkor az segített, hogy...,".

• Tudálékos és tudományos magyarázatok: " a kutatások azt, mutatják..." "A népességi statisztikák szerint, az emberek 80%-a...,". Itt szintén érvényesül, ha a másik fél nem befogadó, jelenleg a józan ítélőképessége túl mutat a száraz tényeken, ez a számára csak felesleges okoskodásnak tűnhet, ami az együttérzés ellentéte. Így a viszont-reakcióra is így számítsunk!

• Helytelen, önös diagnózisok: "ez biztos depresszió", "szerintem ez az antiszociális viselkedésed gyümölcse." Ezek a feltételezések nem feltétlen állják meg a helyüket. Ez esetben a másik félben szégyenérzetet kelthetünk, bélyeget süthetünk rá, a személyét ledegradálva. Ellenben ajánlhatunk neki szakember segítségét, ha úgy érezzük, hogy fogékony rá.

• De legalább...,: ez ugyan reakció lehet egy veszteségre, érzelmi válságra, fájdalomra vagy csalódottságra. Azonban nem feltétlen szeretnénk mi sem olyat hallani, hogy: "megcsalt a párod? Na és? Az egy alkalom volt, nem több, és legalább nem hagyott el!". Merítsünk inkább bátorságot és kérdezzük meg, hogyan érzi magát ebben a helyzetben, ő miként éli meg.

• Szánalom és sajnálkozás: az egymás vállán való siránkozás átmenetileg előre mozdít, azonban ha mi magunk is kétségbeesünk, akkor immáron a másiknak nem csak a saját "ördögeivel", hanem a miénkkel is meg kell küzdenie, amit rázúdítunk. A sajnálat, a tehetetlenség erős bástyája!

Ami gyógyít, az első sorban nem a tökéletes válaszok és a határozott, megingathatatlan fellépésünk, hanem a másikkal való kapcsolódás.

Lehet nem fog azon nyomban megoldódni életünk összes problémája, ám ott lesz a fény az alagút végén, hogy érdemes bízni és hinni, hogy nem csak egyedül vagyunk a bajban!

Igyekezzünk a magunk terheit is letenni, megoldást keresni. Így fészket csinálunk a szívünkbe másoknak, amire talán mi magunk is vágyunk!

Írta: Sc.H.K.

Egészségedre - tovább élsz vele!